Nagypénteken, a negyvennapos böjt utolsó napján, nemcsak húst tilos enni a hagyományok szerint, hanem jóllakni is csak egyszer szabad a nap folyamán. A világon sokfelé és itthon is ezért többen halat esznek ebédre. A hal Jézus Krisztusnak a legrégebbi keresztények által használt szimbóluma. Egyesek szerint az utolsó vacsorán a kenyér mellett halat is ettek. A feltámadt Krisztussal is ettek a tanítványok, kenyérből és halból álló lakomát.

Húsvét vasárnapjának reggelén már a 10. század óta az volt a szokás, hogy a sonkát, a tojást, a sót, a tormát és a kalácsot az asszonyok szentelni vitték a templomba, csak utána került a család asztalára. A megszentelt ételeknek még a maradékaihoz is hagyományok sora kapcsolódik: volt, ahol elégették, máshol a földbe szórták vagy a fákra kötözték azt remélve, hogy bőségesebb lesz a termés.

A húsvéti menükön gyakran szereplő bárány ugyancsak Jézust jelképezi: „Krisztus a mi bárányunk, aki megáldoztatott érettünk”. Ez a jelkép összefonódik a népszokásokkal, hiszen a farsang után már nem vágtak disznót, az utolsó vágásból származó füstölt sonkák pedig a böjt végére készültek el. A bárány a tavasz és a böjt után az első frissen vágott állat, a sonka pedig az éppen elkészülő első füstölt hús.

A tojás elsősorban termékenységi jelentéseket hordoz. A tojásból új élet lesz, ahogyan feltámadt Jézus a halálból. A tojást pedig azért festik pirosra, hogy Jézus kiontott vérére emlékezzenek.

A torma Jézus keserűségét, az ő szenvedését jelképezi. A tormának ugyanakkor ősi-babonás jelentősége is volt: azt gondolták róla, hogy íze-szaga elűzi a gonosz lelkeket.

A húsvéti kalácssütés szokása akkor alakult ki, amikor a böjt alatt tilos volt még a tej és a tojás fogyasztása is. Így amikor a tilalom véget ért, ezekkel az alapanyagokkal avatták ünnepivé a kenyeret és lett belőle kalács.

És végül az ünnepi ételsor elengedhetetlen részei a zsenge, tavaszi zöldségfélék. A hónapos retek, az újhagyma, a paprika és a paradicsom kiváló vitaminforrás a hosszú tél után.